Idén is a húrokba csapott Debrecen, március 21-én immár ötödik alkalommal rendezték meg a rendkívüli sikerű Made in Debrecen Fesztivált. A nap folyamán tíz helyszínen mutatták meg magukat a város és a környék zenei életének ezerarcú szereplői. A rendezvény ismét elérte, hogy minden résztvevő – akár fellépő, akár fesztiválozó – egyetlen, végtelenül sokszínű közösséggé formálódjon.
Rengetegszer hallottam már korábban azt a metaforát, miszerint a zene egy híd, amely összeköti az embereket. Ugyan ez elsőre egy sokat ismételgetett közhelynek tűnhet, valójában egyáltalán nem erről van szó. Sokáig persze én sem tudtam hova tenni ezt a gondolatot. Amikor 2022-ben újdonsült egyetemistaként hirtelen belecsöppentem a debreceni nyüzsgésbe, eleinte nagyon nehéznek bizonyult kapcsolódási pontot találni a várossal. Ez egy ideig így is maradt. 2023 márciusában viszont, amikor
a második Made in Debrecen Fesztiválon egy egyetemi projekt keretében néhány évfolyamtársammal riportfilmet forgattunk
az eseményről, pont azt az addig hiányzó kapaszkodót sikerült megtalálnom, amire annyira szerettem volna rálelni. A sokszor monoton, s néha egészen szürke városi hétköznapokból ugyanis ezen az egy napon kiszakadhatnak az emberek. Mindenfajta különbözőségük ellenére egy nagy közösségként tudnak működni, melynek valódi origója maga a zene. Magától értetődő volt tehát, hogy innentől kezdve minden évben kihagyhatatlan program lesz számomra a Made in Debrecen.
Március 21-én már ötödik alkalommal csapott Debrecen a húrok közé, s mutatta meg magát a város ezerarcú zenei színtere. Ehhez pedig, akárcsak az eddigi években, idén is csatlakozott egy határon túli formáció, ezúttal Székelyudvarhelyről.
Délelőtt 10 órakor egyszerre 10 helyszínen vette kezdetét az egész napos koncertsorozat.
Az első idősáv fellépőiről a közúti közlekedés gyönyörei miatt sajnos sikerült lecsúsznom, így azonnal újra kellett terveznem az előre kigondolt menetrendemet. Végül a bőség zavarának köszönhetően úgy döntöttem, irány az Ifiház, mert nincs is jobb annál, ha az ember napját egy metálzenekar indíthatja el.
A Rocksuli színpadára 10:40-kor a Stormraizer érkezett, akiknek meg kellett küzdeniük az első fellépők szokásos átkával, a technika ördöge itt-ott még igyekezett közbeszólni a húszperces koncertjük alatt. A közel egy évtized után visszatérő zenekart ugyanakkor nem tántorította el egy ilyen apróság, és
elképesztő energiával adták elő a Rhapsody of Fire nevű olasz szimfonikus powermetal-zenekar néhány dalát,
ezzel kellően megalapozva a nap további eseményeit. Még épp sikerült elcsípni az Ifiház Galériában ezzel párhuzamosan játszó X-Tender Együttes utolsó számát is, akik pop és country dalokkal szórakoztatták vidáman táncolgató közönségüket. 11:20-tól ismét két gyökeresen eltérő formáció érkezett az Ifiház két színpadára. A Rocksulit a Damage Done hódította meg ,,kiválóan középszerű és lelkesen amatőr mókolgatásaival”. A hangulatot érezhetően feljebb csavarták, ami már többeket késztetett az első sorokban egyre intenzívebb headbangelésre.
Mindeközben a Galérián a fiatalabb generációt megszólítani kívánó, lazább stílusban mozgó Dirty Caps vette át a stafétát és adta elő néhány saját dalát.
Két utolsó, egyébként egészen fülbemászó számukat még volt szerencsém meghallgatni,
a keményebb metál után pedig üdítő levezetésnek bizonyult azt hallani, hogy ,,kéne egy jó házibuli”. Némileg más hangot ütött meg a Thronebreakers, a Rocksuli színpadának következő fellépője, akik egy elvontabb irányt képviseltek, mint az addig hallott zenekarok. A mindenféle mély témák mellé már az első dalukban behoztak a képbe indián istenségeket. Majd elhangzott párszor az ,,Átadom magam az ördögnek” felkiáltás is, csak hogy még inkább halmozódjanak a látottak alapján bennem megfogalmazódó kétségek. Ugyancsak üde színfoltja volt a programnak a Barockology duója, akik a DESZ24 sötét, alig megvilágított színpadán kifejezetten meghitt légkörben idézték meg a barokk kori báltermek hangulatát és zenei világát gitárjátékuk által.
Az idei Made in Debrecen által újdonságként a Csokonai Fórum Kóti Árpád termét is megtöltötték a különféle formációk. Talán ez a helyszín bizonyult a leginkább sokszínűnek a felhozatal szempontjából, hiszen a kórusoktól kezdve egészen a rockzenekarokig sokan megfordultak itt a nap folyamán. Először belépni ide kissé különösnek bizonyult. Az impozáns előtér és a Kóti terem bejáratának látványa után ugyanis ismételten tudatosítanom kellett magamban, hogy
ezúttal nem színházi előadás miatt vagyok itt, hanem a Keepers koncertjére jöttem.
A zenekar retró rockdalokat adott elő, ami az addig hallottakhoz képest talán legközelebb állt a saját zenei világomhoz. Valamelyest az is dobott az élményen, hogy nagyszámú ülőhely állt rendelkezésre, így egy kis pihenőt is be tudtam iktatni a sok álldogálás és séta után. Aki részt vesz ugyanis a Made in Debrecenen, és szeret ide-oda bolyongani a helyszínek között, annak ez a nap nemcsak egy fesztivál, hanem egyben intenzív gyalogtúra is. Idén pedig arra is sikerült rájönnöm, hogy ha a zene mellett valami még igazán össze tudja hozni az embereket, akkor az kétségkívül az izomláz.
A különös tapasztalataim viszont nem álltak meg ennél, hiszen ez a nap tényleg a város teljes közösségéről szól. Ez egyben azt is jelenti, hogy nemcsak a fesztiválozók, de a fellépők között is lehetett találkozni néhány különös arccal. Ilyen emblematikus figurák például az internet bugyraiból ismert Dolly Rambo tagjai, akik az Ifiház Galériában most is megmutatták, hogy a szórakoztatásnak végtelen plusz egy formája létezik. Ők az a plusz egy, mely nélkül maga a Made in Debrecen sem lenne az, ami. Velük párhuzamosan az Ebura robbant be a Rocksuli színpadára, melynek énekese a nap első igazi wow pillanatát okozta számomra, hiszen
ennyire átütő, karcos női metálhangot még soha nem hallottam élőben.
Mindezek után a Stage Underground Music Club felé vettem az irányt, hogy utánajárjak, mi is akar lenni pontosan a Gyártásközi Hulladék nevű formáció. A postpunk és rock elemekkel is dolgozó zenekar végül rendesen a közönségre zúdította a szó lehető legjobb értelmében vett, a műfaji irányvonaluk alapján tőlük el is várt káoszt. Az ő koncertjük volt az első olyan alkalom továbbá, ahol már elkezdett megmutatkozni a Made in Debrecen varázsa. Egész szép kis tömeg gyűlt már össze, melyben fel lehetett fedezni hétköznapi zenekedvelőket, vérbeli rockereket és punkfrizurás egyéneket egyaránt.
Következő állomásként az Incognito következett, ahol mindig megmagyarázhatatlanul otthonos légkör uralkodik, és éppen ezért is az egyik kedvenc helyem Debrecenben. A Marosvásárhelyről érkező Lady & the Tramps lépett itt színpadra, akik Ez nem az a hely című lemezük dalait, illetve feldolgozásokat adtak elő.
Az énekes elképesztő hangjától többször is kirázott a hideg,
főleg amikor a Radiohead Creep című számát énekelte, s bár még messze volt a vége, ez a koncert koronázta meg igazán a napomat. Ezután a közeli, a fesztivál folyamán leginkább rap és trap előadókat felvonultató Spontán Bár felé vezetett volna az utam, viszont itt pont ekkor volt egy nagyobb szünet.
Egy kedves idegen ajánlásának köszönhetően így végül a MODEM-ben kötöttem ki. Itt nemcsak a nap, de megkockáztatom, hogy az elmúlt egy év legszürreálisabb élményében volt részem a Dr. Kondor & Marczin I. Bence formációnak köszönhetően. Miután
a doki pontban 16 órakor megkezdte rendelését,
és természetfeletti, futurisztikus hatású zenéjét a közönségre szabadította, kollégái sem tétlenkedtek. Egyikük zeneileg támogatta a performanszt, míg másikuk tesztelte a fesztiválozók látását. Kolléganőjük pedig mindeközben vérnyomást mért és gyógyszert osztogatott, bár bíztam benne, hogy valójában csak cukorkát. Ez utóbbit végül nem sikerült kiderítenem. A formáció által kreált igencsak egyedi jelenségből végül kénytelen voltam hamar kiszakadni, hogy a Heartkillernek, illetve az őket követő Túloldalnak köszönhetően kicsit visszacsöppenjek a metál berkeibe.
A tavalyi Made in Debrecen egyik legkedvesebb pillanatát számomra az Öreg Halász Band okozta, akik az Ifiház Galériában idén is színpadra léptek néhány örökzöld rockslágerrel. Ismét sikerült igazi bulihangulatot teremteniük, hasonlóan ahhoz, ahogy a Csokonai Fórumban ezután a Főnix Rock Band is tette. Ezúttal már jóval nagyobb volt a tolongás a Kóti Árpád teremben. Sokan már nemcsak a székekről, hanem közvetlenül a színpad mellett állva élvezték a koncertet. A nap kérdése volt számomra, hogy a Huncut Pónik zenekartól pontosan mit is várjak majd, így intenzív érdeklődéstől vezérelve tértem vissza a Stage-be.
Végül sok mindennel számoltam, de azzal nem, hogy a Neoton Família 220 felett című slágerének metál verziója fogad majd.
Illetve, hogy Rosé és Bruno Mars már unásig ismételt, a csapból is folyó APT című virális világslágerét is egy kedvemre való, új köntösben hallhatom tőlük. Egy Billy Idol-szám feldolgozása után végül a Huncut Pónik okoztak még két igen komoly meglepetést. A frontemberük kiskamasz fia a Foo Fighters Pretender című dalát énekelte és gitározta el. Az egyik gitáros még fiatalabb lánya Rihanna Diamonds című slágerének feldolgozását adta elő olyan meggyőzően, hogy mindenkit meggyőzött arról, hogy a debreceni zenei élet jövője biztos kezekben van.
Mindezek után visszatértem az Ifiházba, ahol a hazaindulásom előtt még két bandát volt időm meghallgatni. A Black Sabbath Tribute nevéhez hűen a legendás zenekar legismertebb dalait adta elő, s egyben nekik sikerült az addig általam legnagyobbnak vélt tömeget odacsábítaniuk. A népes közönség az egész koncertet végigtombolta, a Paranoid hallatán pedig az is teljesen fel tudott szabadulni, akinek addig még nem sikerült. Olyannyira, hogy
kitartóan próbálkoztak a formáció visszatapsolásával is.
A fesztivál formátumának varázsából adódóan az ilyen próbálkozások többnyire eredménytelennek bizonyulnak, hiszen a következő zenekarnak mindössze 20 perce van beállni és behangolni, ez pedig önmagában is sokszor kevés időnek bizonyul. A napom zárókoncertjét a Bearfood adta, akiket tavalyról már ugyancsak ismertem már. Dalaikkal – köztük az ominózus A szél rólad beszél című szerzeménnyel – ismét megmozgatták a közönséget, s egyúttal szépen lekerekítették az idei fesztiválon szerzett élményeimet.
A program viszont nem állt itt meg, hiszen bőven éjfél után is zajlottak a koncertek a belvárosban. Örömmel tapasztaltam, hogy sokan még csak ekkor csatlakoztak az egyre nagyobb számú fesztiválozókhoz, s az addig is sokszínű társaság tovább gyarapodott.
Az idei Made in Debrecen ismét rávilágított arra, hogy a zene igenis képes összekötni a legkülönbözőbb hátterű és érdeklődésű embereket is.
Debrecen ezen az egy napon képes egyetlen hatalmas közösségként működni és megmutatni, hogy a köztünk lévő különbségek mit sem számítanak. Ha ott van bennünk a zene iránti szeretet, legyen az akár punk, metál vagy country stílus, esetleg klasszikus zene vagy valamilyen teljesen behatárolhatatlan katyvasz.
Made in Debrecen Fesztivál, Debrecen, 2026. március 21.
Borítókép: Katona Klaudia
